A baba első, önállóan eltöltött éjszakája

Vajon meddig szabad az újszülöttnek a szülők szobájában aludnia, a kórházból való hazatérés után? Erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz, ugyanis ez személyenként változik. Nagyban függ a baba fejlődésétől, illetve, hogy mi válik be az egész családnál.

Nálunk a lányom 3 hétig aludt velünk, amikor is úgy döntöttünk, hogy itt az ideje a gyönyörű, új kiságyát az ő szobájában „üzembe helyezni”.

Tudtuk, hogy készen állunk erre a mérföldkőre- készek voltunk véget vetni a lábujjhegyen osonásnak a kicsi körül, az aggodalomnak, hogy nehogy felébresszük őt éjszaka, amikor forgolódunk. Miközben tisztában voltunk vele, hogy ez a helyes döntés a részünkről, mégis elkezdtem hiányolni őt, és folyamatosan aggódtam érte (annak ellenére is, hogy a gyerekszoba csak néhány lépésre volt a miénktől).

Hogy megkönnyítsük ezt a változást, összeállítottunk egy „távol a babától” túlélő készletet, ami a következőket foglalta magába:

Videó monitor hanggal egybekötve Sok anyuka számára elegendő a bébicsősz, de van valami megnyugtató abban, ha nézhetjük, ahogy a csemeténk békésen alszik a kiságyában.

Babahálózsák Ez melegen és biztonságban tartja a gyereket az ágyikóban. A mi kicsikénk sosem szerette, ha bepólyáltuk, a karjait mindig inkább szabadon szerette tartani.

Kényelmes hintaszék Mivel már nem tudtam az éjszaka közepén csak úgy megfogni a picit, és magam mellé tenni az ágyra az éjszaki etetéshez, ezért beültünk egy hintaszékbe, amiben kényelmesen tudtam tartani őt a szobájában az etetés közben. Én is élveztem, és tudtam, hogy a ringatástól könnyedén vissza fog aludni.

Emlékszem az első alkalomra, amikor elérkeztünk életének ehhez az állomásához. Befektettük a kiságyba, amitől még kisebbnek tűnt, és azonnal rátapadtunk a babafigyelő képernyőjére. Egy örökkévalóságig ültünk a kamera előtt a férjemmel, és csak bámultunk, amint a kis szemünk fénye fekszik az ágyban. Tudtam, hogy mindent jól csináltunk, és a kicsi biztonságban van, de mégis újdonsült anyukaként nem tudtam mást tenni, csak aggódni.

Arra lettem figyelmes, hogy szinte már várom, hogy halljam az „Éhes vagyok!” sírást, hogy vele tölthessem az időt. Azt is észrevettem, hogy gyakran beosonok a szobába, a fülemet a fejéhez teszem a sötétben, és hallgatom, ahogyan lélegzik.

Az első éjszaka sikeres volt, és minden egyes újabb éjszakával, amit a saját szobájában, töltött egyre kevésbé aggódtam. A férjemmel kezdtünk visszatérni a normális hétköznapok látszatához, és felőrösödtek bennünk az újdonsült szülők pozitív érzései is.